Legfrissebb írásaimat facebook oldalamon találod, valamint facebook csoportomban.
https://www.facebook.com/zsuzsa.hollo.14/
Naturportal magazin:
Detti története: „Szorongok de nem beszélek róla, nem foglalkozom vele, majd idővel elmúlik.”
Megmutatom neked, hogy miért ülsz fordítva a lovon ezzel a hozzáállással főleg ha családanya vagy, aki egyszerre több fronton is teljesít.
Kényelmes választásnak tűnhet figyelmen kívül hagyni a bennünk végbemenő lelki folyamatokat, ez azonban igen veszélyes út, aminek hosszú távon súlyos következményei lehetnek lelki és testi egészségünkre nézve egyaránt.
Nézzük Detti történetét.
Detti 49 éves családanya azzal keresett fel, hogy úgy érzi válságban van az élete. Elmondta, hogy egész életében azon volt, hogy segítsen másoknak, ez a hivatásából is látszott, mivel manuálterapeutaként dolgozott. Két kamasz gyermeket neveltek férjével, házasságuk a 20 év alatt kissé megkopott, de jól megvoltak férjével, a munkahelyén 15 éve dolgozott. Otthon és a munkában is voltak ugyan problémák, de nem ezt érezte a legnagyobb bajnak.
Ha találkoztál volna Dettivel, azt mondtad volna, milyen nyugodt és kiegyensúlyozott, de belül neki is azt a bizonyos vulkánt kellett minden áldott nap elfojtania, aminek kitörését már évek óta próbálta megakadályozni. Éjszakánként csak forgolódott, aggódott és szorongott. Jöttek a gondolatok, amik egyre lejjebb vitték. Aggódott a jövő miatt, a gyerekek tanulása miatt, a munkahelyi problémák miatt. Úgy érezte mindenhol helyt kell állnia, mindent jól kell csinálnia, különben összeomlik a világa.
Nem mert szólni a főnökének ha túl sok feladatot kapott, ha jött egy-egy lekezelő vendége inkább nyelt egy nagyot és folytatta csendben a munkáját. A gyerekekkel való vitákba sem szeretett beszállni, mert nem akart állandó konfliktust. Azt gondolta a kamaszkor is elmúlik egyszer és majd könnyebb lesz.
Azonban egyre rosszabbul érezte magát és már nem találta helyét és szerepét a világban.
Mitől alakult ki nála ez a hozzáállás?
Amikor gyerekkoráról volt szó elmondta, hogy szigorú édesapja csak azt tette szóvá, amikor valamit rosszul csinált, dicséretet szinte soha nem kapott. Tanárai is hasonló módon viselkedtek vele, így megtanulta, hogy jobb ha nem szól és követi az utasításokat. Gyerekként ezt elfogadta és ezt tartotta természetesnek.
Jelenlegi életében, felnőttként, amikor a főnöke szólt valamiért az agya nem tett különbséget a két helyzet között és bekapcsolt a régi séma, amit gyerekkorában sokszor kellett használnia: „Maradj csöndben és viselkedj jól, abból baj nem lehet.” A sejtekben azonban felgyülemlett a stressz, a szíve gyorsabban vert, izzadt, a szorongás egyre nőtt, hiába próbálta elfojtani nyugtatókkal.
Amikor a közös munkánk során a tudatalatti szintekről felhoztuk ezeket az elfojtott traumákat tudatos szintre és gyengéd, stresszoldó módszerekkel oldottuk, elkezdődött sejtszinten a gyógyulás és ezzel párhuzamosan Detti rájött miért keveredett mindig hasonló szorongató szituációkba és, hogy miért választott mindig hasonló karakterű főnököt, valamint az is világossá vált számára miért nem tudott bátran kommunikálni. Az összes esetben ugyanis bekapcsolt nála a megszeppent kislány funkció a nélkül, hogy tudott volna róla.
Az érzelmi beazonosítás technikáját alkalmazva megismerte igazi énjét, saját működését és összeillesztette élete mozaik darabkáit. Meglátta az összefüggést gyerekkori traumái és jelenlegi helyzete között.
Detti két hónap alatt teljesen kinyílt, határozottabb lett és megtalálta környezetével a hangot, miközben felfedezte az egyensúlyt saját igényei és a külvilág elvárásai között.
Már nem félt kimondani, amit érzett, mert tudta, hogy a korábbi énje nem az igazi volt, csak a kívülről hozott mintái alakították ilyenné. Megszűntek az álmatlan éjszakái, használta a korrekciós technikákat, amik megnyugtatták, mind testileg, mind lelkileg. Jobban megismerte magát és valódi vágyait.
Kezdetben Detti is kizárólag tüneti szinten próbálta kezelni problémáját, nyugtatók segítségével. Nem meglepő módon ez nem hozott tartós eredményt. Amikor valamit nem akarunk tudomásul venni és ellenállunk, az minden nap hatalmas energiát követel az embertől.
Mondhatjuk, hogy az idő minden sebet begyógyít, de ha fut bennünk egy program, ami folyamatosan gátol és rossz érzéseket okoz, az inkább olyan, mint egy elfertőződött seb, amit nem kezelünk. Mivel a probléma mindig ott van, ahol legutóbb hagytuk, ha nem akarjuk, hogy ismétlődjön a végtelenségig ugyanaz a helyzet és rossz lelkiállapot, akkor nem megoldás a figyelemelterelés, hanem a mélyére kell menni az érzésnek.
Első lépésként tudatosítani kell a szándékot, hogy fontossá akarunk válni magunk számára.
Ez nagyon önző felfogásnak tűnhet – főleg azoknak, akik azt tanulták gyerekként, hogy segítsenek előbb másoknak, aztán jönnek ők – de ha jobban belegondolunk hogyan várhatjuk el, hogy mások figyelembe vegyenek minket ha saját magunkat jelentéktelennek tartjuk?
Mit adunk, ha nincs energiánk? Hogyan tudunk hitelesen kommunikálni és éjszaka nyugodtan aludni ha közben elfojtjuk őszinte gondolatainkat és a környezetünket akarjuk kiszolgálni?
Szembe kell nézni kényelmetlen gondolatainkkal, amik a negatív érzéseket okozzák.
Külön kell választanunk: „Mi az, amit kívülről hoztam és gyerekként felvettem az utamon és mi az, ami valóban én vagyok?”
Nem lesz nehéz látni a különbséget, mert az egyik rossz érzést okoz, a másiknál könnyűnek érezzük magunkat, mint amikor egy zsákot kidobunk a hőlégballonból.
Amikor szorongást érzünk, már az elején elcsíphetjük a gondolatainkat, hiszen minden érzelem mögött egy gondolat áll. A negatív érzelem mindig annak a jele, hogy nem vagyunk összhangban saját belső elképzeléseinkkel, vágyainkkal. Mintha üzenne a lelkünk: „Hé, ez nem igaz, amit gondolsz. Vedd észre. Ez nem te vagy!”
Ha leválasztjuk magunkról az automatizmusainkat, egyúttal segítünk testünknek is, hogy megszűnjenek az energia elakadások és egészségesebbek legyünk. Ilyenkor ugyanis tudatosítjuk régi sémáinkat, amik egykor megvédtek bennünket, később viszont hátráltattak minket az önmegismerésben. Minél több ilyen téves viselkedésmintát hozunk felszínre, annál nagyobb esélyt kapunk arra, hogy egy adott szituációban tudatos döntést hozzunk az ösztönös reakciók helyett.
Az önismereti munkával felismerjük mik azok a problémák, amik újra és újra visszatérnek életünkben. Elakadásaink hátterében sokszor, ahogy Detti esetében is valamilyen trauma áll, amely oldása végérvényesen megszünteti a testi és tudatalatti szinten működő blokkokat.
Ez az út vezet a teljes szemléletmód váltáshoz, önmagunk kiteljesedéséhez.
Az élet így nem állandó kihívások és feladat teljesítések sorozata lesz, hanem a felszabadultság érzésének és az örömnek a megélése. Visszakapjuk energiánkat, új vágyak és célok születnek meg bennünk, bátornak és erősnek fogjuk érezni magunkat.
Detti történetéhez hozzátartozik, hogy szeretett volna mindig balettozni és 9 évesen szüleit ezzel a kéréssel ostromolta. Anyukája elvitte egy balettórára, ahol a tanár ránézett, majd közölte, hogy nem megfelelő az alkata, semmi értelme, hogy balettozzon. Ez az eset mély nyomot hagyott a lelkében, amit az évek során jó mélyre el is ásott.
Az emlék feljött a tudatalattiból, azonban már nem a trauma oldásoknál, hanem hetekkel később, új énje felfedezése közben.
Lelkesen hívott fel miután befejeztük a közös munkát, hogy bár lehet, hogy nevetségesen hangzik, de balettórákra jár és imádja.
Ugyanis az történt, hogy meglátott egy felhívást felnőtteknek szóló balett tanfolyamról és gondolkodás nélkül jelentkezett, ma sem tudja megmagyarázni az okát.
Pedig egyszerű. Kidobta a hőlégballon zsákjait és a könnyedség érzésével elkezdett repülni.
Dóri és a derékfájás:
„Mindent megteszek, hogy jó anya legyek, sajnos természetes, hogy magamra már nem jut időm.” Ha ezt vallod te is, akkor joggal érezheted, hogy nincs energiád semmi másra a gyereken kívül. Megmutatom neked miért mész folyamatosan magaddal szemben ezzel a szemlélettel és milyen úton tudod megváltoztatni ezt a gondolkodásmódot, hogy visszanyerd életerőd és elkerüld a későbbiekben a lelki vagy fizikai rossz közérzetet.
Anyának lenni jó. Ezzel mindenki egyetért, de nem egyértelmű ki mit ért alatta.
Az anya általában igyekszik mindent megtenni, hogy a gyerek jól érezze magát és önkéntelenül vagy éppen tudatos elhatározásból elkönyveli, hogy saját igényei másodlagosak. Elindítja hát a robot üzemmódot, amelyben minden tett és gondolat a gyerek szükségleteinek kielégítésére szolgál. Azt mondhatjuk, hogy még ez is természetes, hiszen beindul az anyai ösztön és jó érzés átélni, hogy valakinek teljes mértékben ránk van szüksége.
Nem mindegy azonban, hogy ezt a szerepet úgy töltjük be, hogy közben megtartjuk az eddigi szerepeket is vagy pedig annyira magunkra növesztjük az új pozíciónkat, hogy észre sem vesszük közben, hogy egyfunkcióssá váltunk.
Például ha egy idő után már úgy határozzuk meg magunkat, mint a Pistike vagy Julcsika anyukája és nem a saját nevünkön.
Nem könnyíti meg ezt a hozzáállást a társadalom sem, hiszen minden helyzetben, amikor a gyerekkel jelenünk meg valahol már nem a nevünkön szólítanak, hanem úgy, hogy „kedves anyuka”.
Rengeteg külső elvárásnak igyekszünk megfelelni anélkül, hogy végiggondolnánk mennyire jó ez nekünk vagy a gyereknek.
Például azok az elméletek, amik szerint a gyereknek fix napi rutinra van szüksége és ehhez az egész családnak, főleg az anyának ragaszkodnia és igazodnia kell szintén azt erősítik, hogy aki így tesz az lehet csak jó anya. A megfelelni vágyás rengeteg stressz forrása az anyára nézve. Ki nem akarná elérni, hogy úgy tekintsenek rá, mint tökéletes anyuka? Csakhogy olyan nincs.
Ehelyett tudomásul kell vennünk, hogy mindannyian különböző módon működünk és ugyanígy a gyerekek sem egyformák. Van, akinél beválik a kötött napirend, de van, aki ettől még feszültebbé válik és az anya nem érti mi lehet a baj.
Ha folyamatosan próbáljuk követni azt, amit a könyvek, az anyánk, az ismerősök, a média stb. tehát külső vélemények tanácsolnak és elvárnak, akkor azt választjuk, hogy szembe megyünk saját anyai ösztöneinkkel, sőt a saját gyerekünkkel is.
Ha nem működik zökkenőmentesen a mások által előírt rendszer, akkor máris jön a konklúzió:
„Nyilván én csinálok valamit rosszul, nem vagyok jó anya.”
Elkezdődik egy ördögi kör az anya negatív érzéseivel: Mivel én nem vagyok jól, a gyerek ezt érzi, ő is nyugtalanná válik és bizonytalanná, tehát még jobban felborul a napi rutin, ettől én még idegesebb leszek…stb.
Mi lenne, ha megállítanánk ezt a folyamatot és ránéznénk messzebbről az ok-okozati összefüggésekre?
Itt van máris az első nagyon fontos dolog, amit anyaként te is tudsz, de a társadalmi elvárás miatt háttérbe szorítottad:
A gyerek akkor érzi biztonságban magát és akkor van ezáltal jól ha körülötte minden rendben van, ha lelkileg jól vannak a környezetében élő családtagok.
Ha azt érzi, hogy anya fáradt és görcsös, akkor ő is nyugtalan lesz, hiszen össze vannak kötve lelkileg.
Nem véletlen, hogy a kineziológiában a gyermek 7 éves kora előtt – ha bármi problémát észlel a szülő a viselkedésével kapcsolatban – az anyával kell foglalkozni, az ő elakadásait kell megszüntetni, lelki egyensúlyát helyreállítani.
Ez a szimbiózis oda-vissza működik, nem hagyhatjuk figyelmen kívül.
Nem akkor leszek jó anya ha mindenben követem a társdalom által elfogadott elvárásokat, hanem ha jól érzem magam és kiegyensúlyozott vagyok.
Kinek kell egy kifacsart, ideges szülő?
Mit adsz így a gyereknek magadból? Ha nagyon arra koncentrálsz, hogy mindenben kövesd a nagykönyv szerint ajánlott rutinokat, ellátod, kielégíted az alapvető szükségleteit, arra már nagyon kevés energia fog maradni, hogy egyéb szükségleteire is oda tudj figyelni. Például a játék, a móka, a feltöltődés, kapcsolódás más emberekhez, pedig ezek is legalább olyan fontosak a gyermek fejlődése tekintetében.
Azt mondod, hogy élete első pár évében te vagy számára az elsődleges viszonyítási pont. Ez így is van. Tehát minden szempontból te leszel a minta.
Az életedhez való viszonyodat fogja törvényszerűnek tekinteni. Ha azt látja, hogy görcsös vagy és sok megpróbáltatást élsz meg, akkor ez lesz a természetes számára.
Ha úgy érzékeli, hogy neked nincsenek saját igényeid, mert háttérbe szorítod azokat mindig, akkor az lesz a természetes, hogy anya egy „szolga”, aki mindig ott van ha kell és bármit kérek, megadja, neki ez elég, ebből következően nincsenek saját szükségletei. Az óvodás korú gyermek esetében még lubickolhatunk az önfeláldozó anya szerepében, de később egyre keményebben fog az arcunkba csapódni, hogy elhanyagoltuk saját magunk jóllétét.
Távolodni fogunk folyamatosan saját magunktól és mivel nem érezzük jól magunkat a többi családtagunknak sem tudjuk azt a fajta odafigyelést nyújtani, amit szeretnénk. Idegesebbé, türelmetlenebbé válunk és nem tudunk úgy kapcsolódni a környezetünkhöz, hogy egy bensőséges kapcsolatot alakítsunk ki.
Nagyon sok anyuka ezt a folyamatot csak akkor veszi észre, amikor már olyan sok a frusztráció, hogy pszichoszomatikus tünetei kezdenek megmutatkozni.
Gyakori az állandó fáradtság mellett az alvászavar, fejfájás, hát-és derékfájás, sok esetben szédülés, fülzúgás, gyomorproblémák. A testünk nagyon intelligens és mindannyiunknál megvan a sajátos jelzőrendszer, ami beindul ha energiaelakadás történik a szervezetben.
Hogy lehet ezt a lavinát megelőzni?
Ha a gyereket születésétől fogva úgy tekintem, mint akit azért kaptam, hogy segítsem az útján és boldog, kiteljesedett felnőttet neveljek belőle úgy, hogy közben azt érezze én is kiegyensúlyozott vagyok, nagymértékben segíteni fog a későbbiekben, hogy ne keverjem össze a magammal szemben támasztott elvárásokkal. Azokkal, amiket a társadalmi megfelelés miatt építettem be és amik állandó bizonyítási vágyat, vagyis frusztrációt okoznak, mert természetesnek tekintettem, hogy ellátó rendszer vagyok, akinek a saját szükségleteit háttérbe kell szorítania.
Itt jöjjön Dóri példája, aki 37 évesen keresett meg azzal a problémával, hogy nagyon fáj a dereka. Azért tőlem kért segítséget és nem egy masszőrhöz vagy orvoshoz ment, mert érezte, hogy a fájdalomnak köze lehet valamilyen szempontból a gyerekkel való kapcsolatához, mert lelkileg sem érezte magát kiegyensúlyozottnak.
Férjével együtt régóta várták már a gyermek érkezését és nagyon örültek, amikor Lea megszületett. Mindketten igyekeztek sokat foglalkozni a kislánnyal, de a kezelések alkalmával Dóri elmondta, hogy nem tudja másra hagyni Leát. Pedig kapott volna segítséget, mégis inkább úgy döntött, hogy vele marad és lemond arról, hogy elmenjen edzeni. (Régebben rendszeresen járt edzőterembe és nagyon hiányzott neki a mozgás.) Úgy érezte, akkor nem jó anya és olyan, mintha elhagyná a kislányát.
Elkezdtük felfejteni mi az oka ennek a mélyről jövő gátnak.
Természetesen Dóri gyerekkorában találtuk meg a válaszokat. Nagyon szigorú neveltetést kapott és mint egyedüli gyerek elvárták tőle, hogy mindenben a maximumot hozza. A panaszkodást gyengeségnek tekintették szülei, ezért hamar megtanulta, hogy csinálni kell a dolgát fegyelmezetten és akkor minden rendben lesz. Lelki problémáit nem tudta szüleivel megosztani, növesztett egy páncélt, ami megvédte a sérülésektől és megakadályozta, hogy mély kapcsolatokat tudjon kialakítani. Férje megismerésekor is csak hosszabb idő után tudta közelebb engedni magához a párját. Nem nagyon bízott senkiben.
Ez a bizalmatlanság és maximalizmus iránti elköteleződés megbosszulta magát a kislánya nevelésénél. Olyannyira magára növesztette a gyereket, hogy egy idő után kezdte érezni a súlyát. Ki akarta sajátítani a gyerek nevelését és egyedül akarta vinni ennek terhét. Nem fogadott el segítséget, de a teste jelzett egy idő után, hogy ez természetellenes és ellentmond saját ösztöneinek.
A derékfájás jelezte ezt a túlvállalást.
Dóri egyszerre volt anya, aki meg akar felelni a gyerekének és egyszerre volt kislány, aki bizonyítani akar szülei felé, hogy ezt is meg tudja egyedül csinálni.
Szerencsére felismerte, hogy a derékfájdalom a jele annak, hogy ezen változtatnia kell.
Egyedül azonban nem volt képes rá, mert a tudatalatti mintázatok és a gyerekkorból jövő szabotáló hiedelmei megakadályozták ebben.
Végigmentünk élete fontosabb momentumain és traumáin az izomtesztelés segítségével, vagyis a teste bizonyos életszakaszokban megmutatta a stressz jeleit, ezután pedig az adott traumát különböző korrekciókkal oldottuk.
A sejtekben elindult az öngyógyító folyamat és megkezdődött minden szinten az újrakalibrálás. Már nem érezte szükségét annak, hogy megfeleljen a gyerekkorában magára növesztett képnek és elengedte a görcsösséget azzal kapcsolatban, hogy mindig csak ő lehet a gyermekkel, különben nem jó anya.
Dóri élete az elkövetkező két hónapban gyökeresen megváltozott. Rá tudta bízni hol a szüleire, hol a férjére a gyereket. Döbbenetes volt számára az az élmény, amikor először hagyta másnál a gyereket és abban a pillanatban elmúlt a derékfájása. Elkezdett kétszer egy héten edzeni járni, sokkal nyugodtabb volt és teljesen megváltozott a kislányával töltött idő minősége is.
Azt vette észre, hogy többet játszanak, vidámabbak és sokkal szorosabb a kapcsolatuk mint akkor, amikor minden idejét Leával töltötte.
Dóri számára világossá vált, hogy az egész család jól jár ha figyelembe veszi saját igényeit is és kiegyensúlyozottságával még többet tud adni szeretteinek.
Felismerte, hogy anyaként a kislánya iránt érzett szeretete mellett hagynia kell maga számára is szabadságot és engednie kell, hogy a gyermek másokkal is kapcsolódhasson.
Ehhez a felismeréshez nem lett volna elég ha átlátja az összefüggéseket gyerekkori traumái és a mostani működése között. A tudatalatti folyamatok átírása szükséges ahhoz, hogy teljesen más szemmel nézzünk magunkra és letegyük a régóta magunkkal cipelt önkorlátozó gondolatainkat.
Segíthetünk magunknak azzal ha nem figyelünk a külső elvárásokra, ehelyett befelé figyelünk és merünk az ösztöneinkre hallgatni, különben jönnek a lelki majd fizikai tünetek. Ez nyilván a komfortzóna elhagyással is jár, hiszen adódhatnak ebből konfliktusok a környezetünkben. Ha viszont nem kezdünk el kiállni saját érdekeinkért, akkor magunkat rakjuk bele egy kalitkába, ahonnan senki nem tud minket megmenteni. Nem baj ha szembemegyünk mások elképzeléseivel, elvégre mi tudjuk mi a jó nekünk. Egy idő után a többiek is elfogadják az új rendszert és minden helyreáll. Ez így van, mert ahol szeretet van és kapcsolódás a családtagok között, ott ez lesz mindig a legfontosabb.
Ha úgy gondolod te ezt nem teheted meg, mert olyanok a körülményeid, akkor biztos lehetsz benne, hogy nálad is működik egy tudatalatti gát, ami megakadályoz abban, hogy kiteljesedj és ez esetben külső segítségre van szükséged.
Le kell számolnod szabotáló folyamataiddal ahhoz, hogy felszabadult, boldog anya legyél. A választás mindig a te kezedben van. Te alakítottad ki ezt a helyzetet, tehát változtatni is neked kell rajta az első lépéssel, ha beismered, hogy nincs rajtad kívül álló erő, ami belekényszerít téged egy helyzetbe. A mélyebb változáshoz és a könnyedség eléréséhez szükség van a fennálló mintázatok átkódolására, a gyerekkori hátráltató minták átírására.
Amikor elengedjük a szabotáló mintázatokat, felfedezzük azt a világot, amelyben mindenki képviselni tudja magát családon belül. Nincsenek rejtett elvárások, játszmák és manipulációk ahhoz, hogy elérjük a célunkat a másiknál. Hatalmas szabadságot ad és bizalmat egymással szemben ha merünk hűek lenni magunkhoz és ezt közvetíteni kifelé is. A gyerek is azt fogja érezni, hogy szeretet és bizalom veszi körül, tehát ezt is adja vissza.
Ha állandóan szorongsz, idegeskedsz, rosszul alszol, de megpróbálsz nem tudomást venni róla mondván majd elmúlik, akkor csak felerősíted ezt az állapotot. Hosszú távon nem fog segíteni semmilyen elterelő hadművelet, legyen az sport vagy relaxáció (bár mindkettő nagyon hasznos), kikapcsolódás, barátok stb.
Szinte minden nő, aki segítséget kért tőlem, sokáig (hónapokig, nem egyszer évekig) próbálta elnyomni az újra és újra megjelenő szorongást, folyamatos stresszt és azt az érzést, hogy nem önmagaként létezik.
Miért vártak ilyen sokáig?
Mert úgy működünk, hogy alapvetően nem szeretünk fájdalmat érezni. Ha valami nincs rendben, akkor mindent megteszünk, hogy ne kelljen szembenézni vele.
Ennek oka pedig az egó működése, ami azt a célt szolgálja, hogy megvédjen minket. Bármi áron.
Egy testőr, aki minden igyekezetével azon van, hogy ne érjen minket sérülés. Nem veszi figyelembe azonban, hogy közben változtunk, felnőttünk és mások az igényeink is.
Az egó úgy akar megóvni minket a sérüléstől, hogy elutasítja a változást.
Ha tehát az egót megkérdeznénk hogyan NE változtassunk az életünkön, a következőket javasolná:
- Beszélj sokat arról, hogy milyen rosszul érzed magad, lehetőleg minél több emberrel oszd ezt meg.
- Folyamatosan hasonlítgasd magad másokhoz, figyeld meg mások hogyan élnek, nekik miért sokkal jobb és keress minél több érvet ahhoz, hogy neked miért rossz.
- Figyelj arra, hogy folyamatosan azt érezd, nincs választásod és nem tehetsz semmit a változásért.
- A változás rossz. Ezt minden nap mondd el magadnak.
- Tudatosítsd, hogy a biztonság érzése mindennél többet ér, ha úgy érzed lehet jobb az életed, azonnal vesd el ezt a gondolatot, mert csak csalódni fogsz.
- Nézd meg mit gondolnak a szüleid a változásról és ezt a mintát kövesd főleg ha azt tanítja, minden úgy jó, ahogy van, hiszen alkalmazkodni kell.
- Csak olyan emberektől kérj tanácsot a helyzetedre, akik szintén elakadásban vannak, így tudjátok egymásban erősíteni a negatív meggyőződéseket.
- Semmiképpen ne fordulj szakértőhöz, aki esetleg olyan módszereket adna, amik veszélyeztetik ennek az állapotnak a megszűnését.
- Győzd meg magad racionális érveléssel, hogy csak nyavalyogsz és szépen el fog múlni a rossz érzés.
- Azokat az embereket tekintsd példának, akik vagy nem változtattak az életükön és maradtak a biztosban,- igaz nem érzik annyira jól magukat- vagy folyamatosan azt mutatják a külvilág felé, hogy az életük tökéletes, ahogy ők maguk is.
Nyilván magadra ismersz több pontban is a felsorolásnál, hiszen a szocializációnk is ráerősít erre a téves működésre. Ezt láttuk, látjuk a környezetünkben, rengeteg hiedelem erősíti ezt a mintát.
A kérdés az, hogy meddig maradunk ebben a robotpilóta üzemmódban, amit generációk óta viszünk és mi kell ahhoz, hogy ki merjünk lógni a sorból, hogy vállaljuk a saját jóllétünket?
Van, akinek folyamatos, hosszan tartó stressz, szorongás és pánikrohamok hozzák el a megváltást, hogy kilépjen végre a komfortzónából. Van, aki még tovább szenved és fizikai betegségeket generál a folyamatos blokkokkal.
Te hol állsz ezzel? Megvárod, amíg már nagyon rosszul érzed magad vagy szembenézel a blokkjaiddal és lépsz magadért?
Minél korábban döntesz úgy, hogy változtatsz, annál könnyebb lesz az utad!
Ehhez a következő lépéseket érdemes megtenned:
- Nézz szembe azzal, hogy most nem vagy jól.
- Tudatosítsd magadban, hogy az eddigi döntéseid alakították az életedet, és fogadd el a tényt, hogy csakis te tudsz változtatni rajta. Ez elsőre lehet, hogy ijesztőnek hangzik, de ha jobban belegondolsz hatalmas szabadság rejlik benne.
- Döntsd el, hogy jól szeretnéd érezni magad. Ezzel a lépéssel már sokkal közelebbkerültél önmagadhoz.
- Találd meg a módját, hogy jobban legyél. Ha úgy érzed egyértelműen tudod min kellene változtatni, tedd meg.
- Tervezd meg a lépéseidet rövid távú célok segítségével.
- Ha nem tudod merre indulj vagy túl nagy benned a félelem, kérj segítséget szakértőtől.
A döntés a te kezedben és ne hidd, hogy ez csak rólad szól.
Amikor egy kliensemet végigkísérem ebben az önismereti folyamatban, törvényszerűen változások indulnak a környezetében is.
A kapcsolatai minőségileg javulnak, sokkal harmonikusabb, kiegyensúlyozottabb lesz az egész családi légkör, mert nem csupán saját magát ismeri meg jobban, hanem szerettei működését is.
Megéri tehát változtatni és elhagyni a kényelmesnek tűnő komfortzónát.
Készen állok a változásra?
Sokszor elhatározzuk, hogy változtatunk valamin az életünkben azért, hogy jobban érezzük magunkat. Legtöbbször azonban a kezdeti lendület kis idő múltán alábbhagy és visszaáll minden a megszokott kerékvágásba.
Miért van ez? Miért nem tartunk ki ha már elegünk van és tényleg szeretnénk változtatni? Mi az az erő, ami állandóan visszaránt? Ez az erő a megszokott életünk, a biztonság hamis érzése, a „nem is olyan rossz még” megnyugtató gondolata és legbelül pedig hitünk hiánya. Gyerekkorunktól kezdve megtanultuk éppen elégszer, hogy mindenért meg kell küzdeni és érjük be kevesebbel is hiszen másokhoz képest nekünk nagyon jó dolgunk van… Tehát ne panaszkodjunk, legyünk hálásak és érjük be a kevesebbel.
Belső lényünket azonban nem tudjuk olyan könnyen elhallgattatni és időről időre felbukkan, hogy emlékeztessen minket, a bennünk élő gyermeket arra, hogy azért jöttünk erre a világra, hogy boldogok legyünk. Menekülünk előle, ameddig bírunk, nem hiszünk neki, inkább hiszünk a környezetünknek, azoknak, akik szintén nem akarják meghallani belső hangjukat. Betegségeket produkálunk és sokszor ezek ébresztenek rá minket a változtatásra. Ha azonban merünk magunkba nézni és leginkább arra a hangra hallgatni, akkor nem várjuk meg a fizikai tüneteket, hanem elindulunk felvértezve az önmagunkba vetett hittel és annak biztos tudásával, hogy képesek vagyunk változtatni az életünkön.
Merjünk hát elindulni és ha megtesszük azt fogjuk látni, hogy mindig megkapjuk a segítséget céljaink beteljesítéséhez. Mindig, amikor van elég hitünk. Hogyan tartsuk meg a hitet? Apró lépésekkel. Szinte alig észrevehető változtatásokkal kicselezhetjük a komfortzónához ragaszkodó agyunkat és korlátozó hiedelmeink sem fognak befolyásolni.
Ha nem akarjuk állandóan megmagyarázni magunknak, hogy miért ne változtassunk, akkor tennünk kell valamit, hogy kimozduljunk a holtpontról. Hogyan? Először is hogyan ne: ne agyaljuk túl. Ne írjuk le, hogy miért nem jó az adott helyzet.
Amit viszont érdemes megtenni: írjuk le mit szeretnénk és miért szeretnénk azt. Mik azok a dolgok, amiket már most meg tudunk tenni, hogy jobban érezzük magunkat?
Mert amikor ezeket megtesszük azt üzenjük a tudatalattinak: nekem fontos, hogy jól érezzem magam. Ez pedig az önértékelésünkre is hatással lesz.
Egyszóval: Útra fel!
Mit gondolnak mások?
Amikor eljön hozzám valaki kezelésre minden esetben valamilyen módon megjelenik ez a téma. Azt vettem észre, hogy ez egy fontos szempont, mármint mások véleménye, akár úgy is, hogy ettől rosszabbul érzi magát az illető. Sokat gondolkoztam azon, hogyan lehet ettől függetleníteni magunkat és lehet-e egyáltalán? Állandó interakcióban vagyunk másokkal és óhatatlanul összehasonlítjuk magunkat velük, az életükkel, az eredményeikkel.
Ez azonban általában nem ahhoz vezet, hogy jobban érezzük tőle magunkat, sőt még a közösségi média is ráerősít arra a hamis érzetre, hogy valami baj van velünk, valamit nem tudunk olyan jól csinálni, mint mások vagy csak szimplán kevésbé vagyunk elégedettek az életünkkel, mint ők.
Saját életem tapasztalatai alapján és szakmai tapasztalataimból is tudom, hogy nem ez a helyes út. Sosem leszünk jobban ha mindig másokkal akarjuk összevetni magunkat, mégpedig azért nem, mert
- teljes részletességében nem tudunk más életébe belelátni, így az árnyoldalát sem látjuk a dolgoknak, csak egy kikozmetikázott ál valósággal próbálunk versenyezni.
- Saját örömeinkre kevesebb figyelmet fordítunk, így saját belső fejlődésünk tudatosítása is háttérbe szorul, pedig folyamatosan változunk csak nem vesszük észre.
- Belső lényünk helyett a külső elvárásoknak való megfelelés állandó csalódást eredményez, hiszen ezek a külső tényezők is állandóan változnak.
Tehát ez egy szélmalom harc, amiből csak vesztesként jöhetünk ki. Az ok, amiért ez mégis olyan fontos még felnőttként is, az a gyermekkori természetes megfelelési vágy az elfogadásért, a szeretetért. Amint azonban kezdjük megismerni saját magunkat és saját vágyainkat, egyre fontosabbá válik az, hogy jól érezzük magunkat és megéljük azt az embert, akinek születtünk.
Hiszem azt, hogy ez az az út, amiért itt vagyunk és mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az az öröm és elégedettség érzés, amikor a helyünkön vagyunk, amikor nem az számít ki mit gondol, csak az, hogy hűek vagyunk azokhoz a dolgokhoz, amik fontosak számunkra és ez mérhetetlen szabadságot ad.
A csavar pedig csak ezután jön. Amint eldöntjük, hogy ezt az utat választjuk és nem mások véleménye számít, hirtelen azt tapasztaljuk, hogy az emberek keresni fogják a társaságunkat és a közelünkben szeretnének lenni.